Sanathana Sarathi - Az Örök Kocsihajtó
– Hogyan változtatta meg Swami az életem? –
– Interjú Robert A. Bozzanival –
Bozzani úr egyike volt azon kevés nyugati híveknek, akik még a hetvenes évek elején látogattak el Babához, hogy megtapasztalhassák isteni mivoltát. Mr. Bozzani negyvenöt éves, sikeres üzletember volt az Egyesült Államokban, amikor először látogatott el Babához. Több mint harmincöt éve minden évben legalább egyszer Puttaparthiba utazott, hogy gondosan kiválasztott eszközként szolgálja Bhagavant Isteni küldetésében. Jelenleg Kaliforniában az amerikai Sathya Sai Könyv Központ igazgatósági tagja.
Isten számtalan módon vonzza magához az embereket. Az isteni zarándokút minden egyes utazójának egyedi és érdekes élménye van arról, hogyan vonzotta az Úr először magához.
Ilyen az én történetem is.
Első találkozásom Istennel tizenkét éves koromban történt, amikor a pasadinai általános iskolába jártam Kaliforniában. Édesanyám, barátainak tanácsára és nyomására úgy döntött, hogy átirat egy egyházi iskolába. Három hét elteltével olyasvalamiben volt részem, amely elültette a magot az egész életemen át tartó átalakuláshoz. Az egyházi iskolában azt mondta a tanárunk: „Egy dolgot tudnotok kell. Isten nem szeretné, ha másik templomba mennétek. Ha úgy tesztek, a pokolra fogtok jutni.”
Három megválaszolatlan kérdés
Nem éreztem túl jól magam ettől. Sőt, három kérdés fogalmazódott meg bennem.
Ha Isten létezik, akkor nem mindenkiért van-e?
Ha testet öltött Jézus Krisztusként, ez azt jelenti, hogy korábban nem jelent meg, vagy ezután nem fog testet ölteni?
Vajon az univerzum több annál, mint amit gondolok róla? Valahányszor éjjel felnéztem az égre, és láttam a gyönyörű csillagok ragyogását az égbolton, ezek a gondolatok kavarták fel tudatom legmélyét már kisgyermekként is.
Kiiratkoztam az egyházi iskolából. És akkor, anélkül, hogy tudatában lettem volna, az utazás elkezdődött.
Törvényszerű volt, hogy először elvesztem a világi örömök labirintusában, azért, hogy megerősödjön a spirituális boldogságra és békére való törekvésem. Így hát amerikainak születve az volt az utam, hogy a mulandó, világi ösvényre lépve a materiális síkon keressem a boldogságot. Így elindultam, ahogy mondják, teljes erőbedobással, elvégeztem az iskoláimat és sikeres üzletember lettem. Később megházasodtam és csodálatos gyermekeim születtek.
Mindenem megvolt, ami a boldogsághoz kell; nem kívánhattam volna többet, de negyvenöt évesen olyan boldogtalan voltam, hogy nem tudtam mitévő legyek. Valójában ez ennél sokkal mélyebb érzés volt. Azt gondoltam, az élet értelmetlen, és senki sem tudhatja vagy érezheti át azt, amit legbelül érzek, még a feleségem, a családom, sőt még az édesanyám sem. A nagy amerikai álom hajszolásában próbáltam megtalálni a boldogságot. Ám éreztem, hogy annak ellenére, hogy mindenem megvan, valójában semmim sincs.
„Sai jóga” – a Saival való egység a Hatha jógán keresztül
Körülbelül ekkor történt, hogy Bhagavan úgy döntött, magához szólít. Méghozzá a feleségemen keresztül, aki a Hatha jóga iránt kezdett el érdeklődni a hetvenes évek elején. Feltett szándéka volt, hogy a jógának ezen ősi formáját gyakorolja, így kapcsolatba lépett Indra Devivel, a jóga gyakorlók nyugati vezetőjével, aki szintén Sathya Sai Baba lelkes követője volt. A feleségem kétszer is elment Tecateba azért, hogy Hatha jógát tanuljon, és ott tartózkodása alatt Indra Devivel nagyon sokat beszélgettek Babáról.
Amikor a feleségem visszatért Kaliforniába elmesélte, hogy sok ismeretet szerzett Sathya Sai Babáról, és el szeretne menni valamikor Indiába. Én vonakodva és hitetlenkedve annyiban hagytam. Ám a feleségem már a következő évben el akart utazni, és is lett.
1973-ban, az év vége felé decemberben, a feleségem olyan kijelentést tett, amely egyáltalán nem vall rá. Azt mondta, el fogok menni Indiába, ha jössz, ha nem. Nem mondtam nemet Sathya Sai Babára, mert szerencsére nyitottságra neveltek. Így azt mondtam: Nos, azt hiszem én is megyek.
Nem álmomban jelent meg, hanem személyesen
Itt meg kell említenem egy nagyon jelentőségteljes eseményt, amely szintén abban a hónapban, decemberben történt. Abban az időszakban mély depresszióban voltam, amikor egy éjszaka Sathya Sai Baba megjelent előttem, de nem álmomban, hanem személyesen. Amikor december 9-én felébredtem az éjszaka közepén, Baba ott állt az ágyunk végében! Fehér ruhát viselt, kezét áldásra emelte, és vigasztalóan azt mondta: „Ne aggódj, minden rendben lesz.”
Az volt a különös a dologban, hogy Swami a fizikai édesapám hangján beszélt hozzám, aki az előző évben hunyt el. Úgy emlékszem, azt kérdeztem tőle, hogy vagy, apa? Erre Swami ismét az édesapám hangján válaszolt, és kedvesen azt mondta: „Jól vagyok, de keményen dolgozom.” Csak évekkel később tudtam meg, hogy Shirdi Baba gyakran beszélt az új hívőkkel egy ismerősük hangján, azért hogy megnyugtassa őket.
De ezzel a jelentőségteljes éjszaka még nem ért véget. Baba ezután kiemelt a testemből, és emlékszem, ahogyan lenéztem az ágyra, ahol a feleségem és tulajdonképpen én aludtam. Nagyon különleges élmény volt. Később visszahelyezett a testembe, és újra azt mondta: „Ne aggódj, minden rendben lesz.” Ezután elment. Csak egy évvel később értettem meg teljesen Swami üzenetét, amelyet azon az éjszakán mondott nekem, s amely teljesen egyértelműen az volt: „Én nem a test vagyok.”
Tehát ilyen élményekkel gazdagodva 1974 februárjában Indiába, Bangaloreba utaztunk. A tervünk az volt, hogy én elkísérem a feleségemet Puttaparthiba, és miután megbizonyosodtam arról, hogy biztonságban van, visszamegyek Bangaloreba, és onnan utazom tovább. Akkor még nem voltam teljesen meggyőződve isteni mivoltáról.
Ám amikor 1974-ben Puttaparthiba érkeztünk, nem volt könnyű visszafordulni. Estére értünk oda, és lehetetlen volt visszautazni. Így úgy döntöttem, ott töltöm az éjszakát, és másnap reggel térek vissza Bangaloreba. Valójában ki sem jelentkeztem a hotelből, mivel tudtam, hogy visszamegyek.
A három isteni rejtvény megfejtése
Másnap reggel, Swami volt olyan kedves, és behívta a csoportunkat a mandirba. Ez nem hivatalos interjú volt, hanem inkább egyfajta beszélgetés. Kasturi professzor fordította számunkra a szavait. Azután valami csodálatos dolog történt. Ez akkoriban nagyon szokatlan volt a számomra. Ahogy később megtudtam, Bhagavan mindegyikőnkkel szívtől szívig beszélt. A tőle származó üzenet mindig célba ér, függetlenül attól, hogy egy beszélgetés során, vagy a darshanon adja át. Közvetlenül, vagy más módon Swami mindannyiunk számára üzen valamit, ha éberek vagyunk rá, hogy megértsük. Néha meghalljuk, néha nem. Az én esetemben ez közvetlen megtapasztalás volt.
Swami tehát kedvesen elbeszélgetett velünk. Ám hirtelen azt éreztem, hogy megválaszolja azt a három kérdést, amelyet tizenkét éves koromban a láthatatlan Teremtőtől kérdeztem. Tisztán hallottam üzenetét, amely egyenesen a szívembe hatolt, bár nem szavakba öntötte, mégis éreztem a jelentőségét és a hatását.
Igen, Isten létezik, és mindenki számára létezik.
Eljött Jézus előtt, itt van most is, és később is eljön majd.
Kétségtelen, hogy az Univerzum több annál, mint aminek az ember gondolja.
A beszélgetés és a csodálatos találkozó után kisétáltam a mandirból, megtaláltam a feleségem, és azt mondtam, Ő Isten. Maradunk. Majd megkértem valakit, aki Bangaloreba ment, hogy jelentkezzen ki helyettem a hotelből, és küldje el a poggyászomat Puttaparthiba.
Az azonnali felismerés
Ezután következett a drámai fordulat a történetemben. A feleségem, akit Sathya Sai Baba nagyon magával ragadott, és elsőként akart eljönni hozzá, elbizonytalanodott. Én, a hitetlen, azonnal felismertem Baba isteni mivoltát. Neki viszont három évbe telt elfogadnia a tényt, hogy Sathya Sai Baba Isten inkarnációja, és az Avatárok Avatárja. Ez érdekes. Velem így történt! Neki egy kicsit hosszabb időbe telt.
Függetlenül attól, hogy elfogadtuk-e, vagy nem, Bhagavan mindig gondoskodott arról, hogy jól érezzük magunkat, amikor vele vagyunk. Hadd mondjak el egy példát. Volt szerencsénk magáninterjút kapni Swamitól. Ennek alkalmával olyan dolgokat mondott el nekünk, amelyekről nem volt tudomásunk. Felfedte múltunkat és jelenünket; meglepő volt, hogy tudott az életünk olyan eseményeiről, amelyekről senki más. Ám, ami még a mindenre kiterjedő tudáson túl is leginkább meglepett, az az volt, hogy csodálatos módon tesz személyessé minden vele eltöltött pillanatot, és az ember azt gondolja, itt van az Univerzum Istene, és én vagyok az egyetlen dolog, amely ebben a pillanatban fontos. Ez az isteni szeretet, amellyel eláraszt bennünket. Megmagyarázhatatlan, mégis létezik.
Még arra is emlékszem, amikor valamivel később együtt álltunk fel. Nem kellett lefelé néznünk rá, mert felemelkedett a mi testmagasságunkhoz. Swami és mi szemtől szembe, természetes módon, oda-vissza néztünk egymásra, e különleges idő alatt. Felejthetetlen élmény volt, ahogyan gondoskodott arról, hogy ne érezzük magunkat kényelmetlenül. És nem csak abban a pillanatban tett így, hanem minden pillanatban, ahányszor csak vele voltunk a harmincnégy év alatt.
Akkor, az első alkalommal két hetet töltöttünk Puttaparthiban. Volt szerencsénk követni Bhagavant Anantapurba, ahol néhány napig tartózkodott. Onnan indultunk vissza Amerikába.
Baba lett a fő fordulópont az életemben. Amikor visszatértem az USA-ba, teljesen biztos voltam abban, hogy az életem gyökeresen megváltozott. Az alatt az egy interjú alatt, amelyben részünk volt, Swami azt mondta nekem: „Nagyon boldogtalan vagy.” El kell mondanom, hogy eközben azt gondoltam magamban, még ha Ő Isten, akkor sem tudhatja mennyire boldogtalan vagyok most. Ma már tudom, hogy tudta.
Bhagavan végtelen könyörületével azt mondta nekem: „Ne aggódj! A dolgok meg fognak változni...A munkád nem tesz boldoggá. Ne aggódj! Meg fog változni.” Így amikor hazamentem, erőt adott a remény és az optimizmus, és azt gondoltam, de jó, megváltozik majd a munkám. Egy új munka vár! Milyen izgalmas! Nem sokkal később azonban rájöttem, hogy nem a munkám fog megváltozni; hanem én. És ez volt átalakulásom kezdete.
Tovább >>>
Chinna Katha tanmese
Indiának egységre van szüksége
Interjú Robert Bozzanival
|