Elérkezett a várva várt pillanat.  Kézzel tapintható volt az izgatottság a kistemplomban. A csillogó szemekből sugárzott a boldogság. Odakinn, a  csarnokban megzendüt az első közös Om, a teremtés hangja, amely Swami közeledését jelzi. Már nem bírtunk magunkkal, nehéz volt a fegyelmezett várakozás, beszélgettünk és sugdolóztunk, próbáltuk megízlelni a ránk váró, életre szóló csodát és isteni élményt. Mindenki tűkön ült, és csak azt várta, mikor lépi át végre Swami a kistemplom küszöbét gyönyörű, csillogó narancsszín ruhájában, és mikor vethetünk végre egy bensőséges pillantást  legdrágább mesterünkre, mikor mosolyoghatunk rá.

Swami begördült székén a kistemplomba. Mosolygó, szeretettől sugárzó tekintete, és végtelen egyszerűsége, melegséggel töltött el mindannyiunkat. A terem közepére tolták a székét, velünk szemben helyezkedett el. Szeretetteljesen és boldog mosollyal kérdezgetett minket, mintha nem ismerné a válaszokat. Izgatottságunkat próbálta oldani azzal, hogy mindannyiunkhoz szólt. Telugu? Telugu? tette fel tréfás fejcsóválással a kérdést. Bár tudta jól, hogy nem beszélünk telugu nyelven, mégis többször megismételte a kérdést. Végül angol nyelven, vidáman kezdődött meg a párbeszéd az Isteni lény és a magyar küldöttség között. Swami játékosan és szeretettel tanítgatott minket. Elmagyarázta, hogyan gyakoroljuk a meditációt az érzékek kontrollálására, sőt meg is mutatta, a szem milyen módon legyen félig nyitott, s hogyan figyeljük az orrunk hegyét.  „Így kell ezt csinálni.” – mondta végül huncut szemekkel.

A hangulat nagyon bensőséges és családias volt, a templomban egy önkéntes seva dhal sem tartózkodott, csupán Swami és mi. Legfiatalabb segítője jelen volt, de szinte észrevétlenül visszahúzódott az egyik sarokba. „Mit szeretnétek?” – kérdezgetett tovább minket Swami. „Kértek vibuthit? Swami azon nyomban vibuthit materializált, és átadta, hogy vigyük körbe, és osszuk meg egymással.  Más csodás meglepetéssel is kedveskedett néhányunknak. Immár második alkalommal írt le kört a kezével az interjú folyamán - és egy gyűrű bukkant elő a tenyeréből Swami arcképével, amit Laci ujjára húzott. A következő kézmozdulattal Éva számára teremtett egy csodálatos medált, melynek örök üzenete: „Hogy mindig láss”.   A negyedik kör-körös kézmozdulattal egy nyakláncot teremtett. Az ékszert saját kezűleg akasztotta Iván nyakába: „Tartsd legbelül!” – javasolta Swami, és tenyerét a fiú szívére helyezte. Miután Swami véghezvitte csodáit, újabb tanításokkal fordult felénk az Atmáról, Istenről és a szeretetről: „Isten olyan, mint a levegő, mindenütt jelenlévő; átjár és éltet.” Swami arra is tanított bennünket, hogy az egész világon, minden egyes ember a testvérünk: „Mindenki a testvéred. Mindenkit szeress testvéredként.”…

Kisvártatva gyönyörű csomagolású áldott étel, valamint Swamit ábrázoló naptár került elő az isteni „tarisznyából” a következő felirattal: „A távolság önmagad és Isten között annyi, mint a távolság önmagadtól önmagadig”. A felirat elgondolkodásra késztetett mindannyiunkat! Ha ezt a „rejtélyes” üzenetet kaptuk, akkor a kulcsot is meg fogjuk kapni hozzá még ma! Figyeljünk nagyon! „Boldogok vagytok?” – kérdezte mosolygó arccal. A csapat kórusban válaszolt: IGEN! „ Tudtok dalokat?” – folytatta tovább mesterünk a párbeszédet. Az egymás mellett ülők összesúgtak, tanakodtak, míg végül a hátsó sorokból felhangzott a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdal első taktusa. Folyamatosan kapcsolódtunk be az éneklésbe, így e dal is fokozatosan töltötte be a szívünket és vele együtt a kistemplomot. A csoport minden tagja teljes szívből és odaadóan énekelt, miközben Swami az ütemre ringatta a fejét, és kezével apró körkörös mozdulatokkal kísérte a dallamot. Swami mutatta,  énekeljünk még. „Hol a könyv?”- kérdezi. Egy – két szütyőből előkerült a dalszöveg. Swami bólogat, így mindannyian lelkesen énekeljük tovább a magyar bhajanokat - immár papírról. Swami az utolsó magyar dalt (Honfoglalás – Demjén - Koltay) különösen átszellemült arccal hallgatta végig. „ Szép, nagyon jó a mondanivalója! Nagyon jó a mondanivalója!”

A fényképezőgép lassacskán egyre előrébb és előrébb csúszott! Ilyen huncutul próbáltunk engedélyt kérni néhány fotó készítésére, természetesen tiszta szívből. Swami látta és várt. Végül a hozzá legközelebb ülő testvérünknek, Bélának biccentett, és lehetőséget kaptunk a fotózásra. Átvette az ajándékot, amit Marcsi óriási gondossággal és szeretettel őrizgetett eddig a pillanatig, és legalább ilyen alapossággal csomagolt is be. Úgy tűnt ettől a pillanattól minden lehetségessé vált, Béla, Marcsi és Laci mellett már az egész csoport körbeülhette szeretett mesterünket. „Mindenki jöhet!” – mondta Swami. „Ez itt a ti otthonotok is és mindig szívesen látlak benneteket, ide bármikor jöhettek.” Swami megengedi, hogy felrúgjuk az összes szabályt. Egy pillanatig nem is értettük hogyan fordulhatott elő egyáltalán ilyesmi. Férfiak és nők elvegyülve álltuk körbe és zsongtuk őt körül. Szerettünk volna minél jobban fizikai közelségbe kerülni, és isteni szeretetét megtapasztalni. Ő pedig engedte, kedveskedett nekünk. Ismét az ajándékra terelődött a figyelem. Meg is kérdezte:  „Mi ez?” Hirtelen nem tudtuk mire válaszoljunk. Arra, hogy mit ábrázol a festmény, vagy arra, hogy miért van sok rétegbe bebugyolálva? Swami szép lassacskán bontogatta ki az ajándékot, ami egy orgonát ábrázoló festmény, az anyák napján nyíló szeretet szimbólumaként.

Swami újabb személyes kérdésekkel és isteni, külső és belső párbeszéddel ajándékozott meg bennünket, néhol egy-egy magyar szót is elejtve. Itt nincsenek akadályok, folyamatosan tanultuk a leckéket és ráébredtünk, hogy Isten által, és csakis Isten által, minden lehetséges. Kereste és magához hívta a betegeket. A szeretetteljes kérdések és jó tanácsok mellett „frissen” materializált vibuthit kaptak, hogy segítse a gyógyulásukat. Még mindig akadt néhány kupac levelünk és Swami személyesen át is vette őket. „Ja igen, a posta” – mondta ismét viccesen. Tér és idő egyszerűen megszűnt, pedig a kismutató egyszer már bizonyára körbejárt. Csak boldogság van Swami jelenlétében. Aki a közelében lehet, moccanni sem bír, hiszen a hazaérkezés érzése keríti hatalmába, megfeledkezve a külvilágról. Olyan érzés ez, mint amikor egy kiszakadt részecske visszatalál a nagy egészhez, és az erős vonzás folytán egységbe kovácsolódik. Így észre sem vettük, hogy elszaladt az idő, és már másfél órája lehettünk Isteni jelenlétében…

Swami megkért bennünket, hogy üljünk vissza a helyünkre:  „Nagyon boldog vagyok, hogy itt vagytok.” „Sokat voltam veletek!” – mondta. Miközben e szavakat intézte a csoporthoz, három férfiút Ivánt, Tibort és Bélát kiintett magához, hogy felsegíthessék székéből, és búcsúzóul kikísérhessék a kistemplom ajtajáig. „Mennem kell, de most mindenkit megáldok.” E szavakkal lassan kicsúsztatta a kezét Iván testvérünk kezéből, felemelte a karját, és az egész magyar küldöttséget megáldotta. „Később mindenkivel egyenként fogok beszélni.”…- mondta búcsúzóul.

„Milliók tudnak Swamiról, de nagyon-nagyon kevesen figyelnek oda valóban a szavaira, s még kevesebben gyakorolják, amit tanít. Ő maga mondta: ’Milliók ismernek, milliók jönnek Hozzám, és hallgatnak Engem, de végül csak egy maroknyi emelkedik fel és szabadul meg közülük a születés és halál körforgásából.’ Miért van ez? Mert azokon a kérdéseken sohasem gondolkodunk el, amelyeket Swami tesz fel nekünk. Elvi szinten érdekel, de nem visszük át őket a gyakorlatba, nem alkalmazzuk mindennapi életünk során.” (Az Istenség keresése 38. o.)

Az interjúnak vége lett..., nem szívesen vettünk tudomást róla. Lassacskán megjelentek az önkéntes seva dhalok, s kedves terelgetésükre megkezdtük a kivonulást a templomból. Az arcokról a meghatottság és a boldog mosoly tükröződött vissza. Néhol könnyes tekintetek néztek egymásra, és voltak olyanok is, akik önfeledt csevegés közben beszélték meg az élményeket. Látni lehetett azonban kérdő tekinteteket és néma ajkakat is, akik talán pont azt fontolgatták, hogyan is értelmezzék Baba néhány mondatát, kérdését, vagy tanácsát. Mégis, a legnagyobb ajándékot és tanulságot Swami végtelen tisztaságával és egyszerűségével nyújtotta számunkra. Mindig valami rendkívüli, óriási és felfoghatatlan, rajtunk kívülállóra gondolunk, amikor Istent próbáljuk elképzelni. És NEM! Most megérthettük és megtapasztalhattuk, hogy Isten a szeretet által a leghatalmasabb, és a szeretet által a legédesebb. A szeretet a legfontosabb és valóban minden emberben benne rejtőzik, ha képesek vagyunk Swami tanításai szerint önmagunkat, jellemünket átformálni. És ez nem is olyan nehéz feladat, ha ő eljött közénk és velünk van. Segít nekünk; személyes példájával mutat utat. Ezért kell az életünket és személyiségünket teljesen átformálni, hogy mi is az univerzum egyszerű és tiszta fiaivá és lányaivá válhassunk.

Köszönjük Swami, hogy oltalmazó szereteteddel átöleltél, hogy hitünkben és odaadásunkban megerősítettél minket, mely által isteni hangszerekként szolgálhatunk a világban.

OM SRI SAI RAM